Muszáj vagyok ezt ide is feltenni, mert ez is annyira London. A Caledonian Road Station-nél, ahol lakom, tegnap ez a tábla fogadott. Eredetileg a metróvonalakkal kapcsolatos információkat tartalmazza, de valaki úgy gondolta, hogy aznap jobb lesz mást ráírni és rárajzolni. Jól tette :)
Pont nagyon bénán fog hangzani magyarra fordítva, de vmi ilyesmi:
A kommunikáció csodálatosan szép lehet. Gondolj csak arra az idegenre, aki útba igazított, arra az emberre aki rádmosolygott amikor le voltál törve, vagy arra az ismeretlenre aki előre engedett a sorban. Amikor állsz a metrón sajgó lábakkal, emlékezz arra az idegenre is, aki átadta a helyét. Az odafigyelésnek ezek a tettei segítenek abban, hogy kapcsolódjunk egymáshoz, az élethez és a szeretethez, amit kaphatunk!
Sziasztok Kedveseim! A mai nap csodálatos lesz, mindannyitoknak szuper napja lesz!
Apukám kérésére néhány szót ejtenék a suliról is, ami miatt tulajdonképpen kijöttem.
(Ez csak álca persze, sokkal szívesebben írnék arról, hogy milyen volt az első londoni színházélményem, a sulizáró „összejövetel” emblematikus momentumairól nem is beszélve! Köszönöm istenem, hogy buliból hazatérve még sosem jutott eszembe felmászni a double decker tetejére, bármennyire is vonzónak tűnik fent ülni a buszon, teljes látképpel. Ja, és voltam London legnagyobb jelmezkölcsönzőjében is, Niki, tiszta Kánaán! Három szintes, ebből egy szint a kiegészítőké, egy a kölcsönözhető ruháké és egy a megvásárolhatóké. A kölcsönözhetőek közül a Tudor család egész budoárja fellelhető, bármikor lehetsz Aragóniai Katalin vagy Boleyn Anna. Beöltöztem sheriffnek, rendőrnőnek, szív-királynőnek de a végén mégis a szexi kalózlány jelmezt tettem magamévá, otthagyhatatlan volt! Kardot nem vettem, előrelátásból. Pénteken beöltözős buliba megyek, de szerintem egy kalózlány jelmez egyébként is mindig jó befektetés. Ja, és eldöntöttem: egyszer szőke leszek. De nagyon! Kb 13 parókát próbáltam fel, és az a durva, hogy a Monroe típusú szőkeség igazán jól állt.)
Na, de akkor most kanyarodjunk vissza az eredeti témához.
Négy órám van egy héten, 3 tanítási napon. Egy tanítási nap reggel 10-től este fél 6-ig tart, tehát elég izmos. Az óráim: Essential Public Relations, Principles of Management, Oral Communication, Business Writing. Egy csoportban kb 6-15 ember van, a kis létszám miatt nem lehet nem aktívnak lenni. Na jó, egyszer elaludtam PR órán, de csak azért mert itt van a legtöbb elmélet, és a tanár annyira gyönyörűen mondta ki azt a szót egymás után többször, hogy „absolutely”, hogy teljesen elandalított. Erről jut eszembe: rajongok azért, ha egy anyanyelvű mondja ki az „absolutely”-t! Gyakran kérem is őket, csak úgy. Eddig senki sem ellenkezett.
A PR órán mindig van egy kis elmélet, amit aztán egyéni vagy csoportos gyakorlati feladatok követnek. Rengeteg sajtóközleményt írtam már angolul (szótár nélkül, sicc!), csoportosan készítettünk CSR kampányt, szerveztünk photocallt, szponzorrációt. Az év végi nagy prezentációnk alkalmával a Sony PlayStation-nek kellett a válságkommunikációs kampányát elkészíteni, reagálva arra, hogy hackerek feltörték a rendszert és ezáltal 70 millió felhasználó adatai veszélybe kerültek. Öten voltunk a csoportomban, ebből igazán ketten dolgoztunk egy olasz lánnyal és láss csodát: a miénk lett a legjobb prezentáció. Nagyon jó dolognak tartom, hogy itt minden vizsgát megelőz egy un. mock exam, azaz ál-vizsga. Ezalatt minden úgy történik, mint élesben, csak a megszerzett jegy nem számít. Ha belegondoltok, annyira ésszerűtlen, hogy nálunk a tanár sosem mondta meg, hogy mire számíts, csak hogy jól megtréfáljon. Pedig ha tudod, attól még ugyanúgy fel kell készülnöd a vizsgára és meg kell tanulnod mindent, csak látod a jellegét, a kérdések stílusát, mélységét, stb… Minden vizsga esettanulmányokról szól, és néhány éves szakmai tapasztalattal a hátam mögött biztosan mondhatom, hogy teljesen életszerű feladatokat kapunk. Mert ugye minek tudni Szeles Péter Public Relation a gyakorlatban c. 250 oldalas könyvét betéve, ha senki sem mondja el, hogy hogyan kell sajtóközleményt írni. A mostani vizsgán pl. az volt, hogy XY légitársaság jegyeinek eladási volumene megcsappant, ezért PR szakértőként adjak tanácsot az üv.ig-nek, hogy mit tehetnénk az újbóli utazási kedv erősítésére. A másik esetben egy új zacskós leves családot kellett bevezetni a piacra, felsorolni az ajánlott PR aktivitásokat és közleményt írni rá. Az könyv ide kevés, mindegyik feladatnál gondolkodni kell. Management órán szintén esettanulmányokat bizonyos témák köré rendezve: motiváció, vezetéselmélet, tervezés, szervezés, változás, kommunikáció, értékelés. Csoportokban dolgozunk, minden órára 3 esettanulmányt kell elkészítenünk, kérdésekre válaszolva, mintha minden problematikus helyzetnél mi lennénk a menedzsrek.
Összegyűjtöttem a kedvenc mondatokat, amiket a tanáraimtól hallottam (Azért is írom le őket, hogy sose felejtsem el):
- To seek to understand before you want to be understood
Azaz: értsd meg a másikat mielőtt az akarod, hogy téged értsenek meg.
- How you think, how you behave
Ahogy gondolkodsz, úgy viselkedsz. (Tehát vigyázz a gondolataidra.)
Lépj ki a dobozból, ne félj máshogy gondolkodni mint a többiek
- Life is changing all the time. Az élet folyamatosan változik, semmi sem állandó. Ennek szemléltetésére a tanár két órán keresztül olvasta fel a “Who moved my cheese?” c. könyvet, ami két kisegérről szól, akiknek egyik pillanatra eltűnik a sajtjuk, majd azon tanakodnak, hogy hogyan dolgozzák fel ezt a problémát. Nagyon szórakoztató volt.
Business writingon különböző témájú üzleti leveleket kell írnunk, időre. Oral communication órán főleg prezentációs gyakorlatokat néztünk át, vagy tárgyalási helyzeteket, meetingeket, telefonbeszélgetéseket. Most kezdődnek a vizsgáim, eddig pont mindegyiken átbuktam, szóval van még mit gyakorolni. Két tanár hívta fel a figyelmemet arra, hogy olvashatatlan a kézírásom és csináljak vele valamit, mert emiatt konkrét részeket ugranak át a dolgozataimban. Hm...nem tudok vele mit csinálni.
Innen szemlélve kontrasztos a különbség a mi típusú (porosz?) oktatási rendszerünk és az angolszász között. A tanár itt komolyan gondolja, hogy az a feladata, hogy segítsen neked elasjátítani dolgokat. Óra végén mindig tovább maradnak, és bíztatnak, hogy menj oda hozzájuk. Sokszor odajöttek hozzám szünetben, hogy mindent érettem-e. Valószínűleg azért, mert én vagyok a legfrissebb a suliban, a többiek a diplomáért tanulnak, azaz több szemesztert végeznek el. Egyébként mindent értek, ennek nagyon örülök. Annak is, hogy elkezdtem életem első angol könyvét olvasni, és nagyon jó tempóban haladok vele. Természetesen a kedvenc olvasmányaim közé továbbra is a Vanity Fair tartozik, no meg a Vogue.
A suliban tehát mindenki bátorít, hogy kérdezzünk beszéljünk és senki nem nyomasztanak a nyelvtanja vagy a kiejtése miatt. Utóbbi elég trükkös: van egy japán, litván és nigériai osztálytársam, akiket folyamatosan kerülök, hogy nehogy megszólítsanak. Esetükben halvány dunsztom sincs hogy miről beszélnek, pedig folyamatosan és állítólag angolul. A tanárok tanítás után jönnek oda hozzád, ha problémájuk van veled (pl: mert késtél, vagy zavartad az órát, vagy a telefonodat piszkáltad) De sosem mások előtt teszik ezeket szóvá! Egyébként pszichésen is nagyobb hatása van így, mert érzed, hogy figyelve vagy. Más tekintetben viszont óriási a szigor. A házikat kötelező megcsinálni, de valahogy nem is jut eszébe senkinek, hogy nem csinálja meg. Mivel csapatban kell dolgoznunk, ha én nem teszem oda magam, akkor az másnak is rontja az eredményét, ami nem etikus, ugye. Csak úgy, mint az életben. A hiányzást előre kell jelezni írásban és nyomós indokodnak kell, hogy legyen. Egyszer fordult elő, hogy nem mentem be egy délelőtti órára, és nem is szóltam senkinek, másnap már jött az e-mail a suli vezetőjétől. Decens és diplomatikus angolsággal udvariasan érdeklődött hogylétemről és távolmaradásom okáról. Majd megköszönte, hogy informálom. Igazi angol. Az egyik órán ad-hoc kiselőadást tartottam a magyar diákok puskázási szokásairól, meg hogy nálunk ez alap. Magyarországon mindig az az ügyes, aki leleményes, aki megtalálja a kiskaput. Döbbenten hallgatták, persze jót szórakoztak. Még a brazil lány is azt mondta, hogy ők aztán tényleg zsivány nemzet, de a puskázásért az összes egyetemről való eltiltás jár. Nyilván mindenki a lehetőséget látná benne, ezért büntetni kell.
Ezt kaptuk az egyik tanárunktól az utolsó órán. Mini zsúrt szervezett, sütikkel meg kólával. Szerintem nagyon cuki.
Összességében azt gondolom, hogy nálunk sokkal több tehetségesebb ember lehetne, és boldogabb is, ha másféle oktatásban részesültünk volna. Akár ha csak a nyelvoktatást nézzük: a magyarok többsége még akkor is fél megszólalni, ha valamennyire beszéli a nyelvet. Ahhoz szoktattak minket, hogy szégyelld magad, ha hibát ejtesz és csak akkor állj a tömeg elé, ha mindent pontosan tudsz. A felelés nálunk sosem önprezentációra szolgált, hanem mindig félelmet keltett, a beégés lehetőségét hordozta magában az osztály előtt. Ebből alakult a frusztrációnk, a múlton való kesergés és a jövőtől való félelem. Ezért félünk kiállni akkor is, ha jól tudunk valamit. Nem bízunk magunkban, abban, hogy jók vagyunk, hogy fel tudjuk venni a versenyt bárkivel. Így nehéz bízni egymásban, a holnapban és abban is, hogy csak rajtunk múlik, hogy az adott pillanatban hogyan érezzük magunkat.
Országimázs gerillamarketing: színes lufikat és kitűzőket osztogatni a Deák téren „Attól hogy másnak jó, nekem még nem lesz rossz!” felirattal.
A Moleskine jegyzettömb marketingesei azt javasolják, hogy mindig legyen nálad a sikk, kicsi és strapabíró füzetecskéd, amibe lejegyezheted a hirtelen támadt ötleteidet és gondolataidat, hogy megragadd a legjobb pillanatokat. Szerintük annak idején Hemingway, Van Gogh és Picasso zsebében is ott lapult egy ilyen vakondbőrből készült Moleskine, ennek köszönhetően születhettek a briliáns alkotások. Ezt csak azért jutott az eszembe, mert remek és szerintem elég jelentős gondolataim támadnak a metrón, buszon, vonaton vagy a vécén ülve, de mire hazaérek egyszerűen kiröppennek a fejemből. Talán ennek is köszönhető, hogy nagyon elmaradtam az írással megint.
Itt Londonban a legtöbb impresszió útközben ér, ahogy figyelem az embereket. Ó bárcsak lennék olyan bátor, vagy ügyes, hogy csinálnék néhány arcról rejtett felvételeket! Még mindig lenyűgöz a sokszínüség és az a fajta szabadság, ahogy az emberek vállalják magukat. Függetlenül attól, hogy hány évesek, milyen a bőrszínük vagy hány kilók. Azt hiszem, semmilyen megbotránkozást nem keltenék, ha egy kengurut húznék a fejemre, de szerintem még feltűnést sem nagyon. Kicsit olyan érzésem van, mintha azok az emberek választották volna maguknak lakhelyként Londont, akik otthon nem mertek vagy nem tudtak volna kibontakozni, és ebben a városban látják stílusuk szabadjára engedésének lehetőségét. A legtöbb európai nagyvárosban voltam már, de ilyet nem tapasztaltam például sem Berlinben, sem Amszterdamban, amiket szintén Európa szabadság-fellegváraként emlegetnek.
Az egyik kép például, ami biztosan megmarad az emlékezetemben, az a lány, aki tegnap ült mellém a metrón. Kb. velem egykorú lehetett, patent tűzpiros kosztüm, fekete lakk tűsarkú, óriási karimájú kalap némi tüllel (oldalra tolva). Leült és elkezdett kötni. Egy sárga pulóvert. De olyan könnyedséggel és nyugalommal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ebben a szettben reggel tízkor kötünk a metrón. Kicsit irigykedtem rá, jó lehet ilyen furcsa szokásokkal rendelkezni.
A kedvenc vasárnapi elfoglaltságom a Brick Lane Sunday market, ami London egyik legkülönlegesebb hangulatú piaca, szerintem sokkal eredetibb, mint Camden. Tele nagyon furcsa emberekkel, és nagyon egyedi ruhákkal, szuper áron. Sok lány (főleg ázsiaiak) akik felhalmoztak egy csomó cuccot és ékszert londoni tartózkodásuk alatt, mielőtt hazamennek, kiülnek a járdára Brick Lane-en és 1-2 fontért eladnak mindent. Itt tettem szert egy mű-virágfüzérre, ami a fejre applikálható. így:
Sokan hordanak itt ilyet, szerintem meghonosítom Budapesten is. Nagyon szemezek egy 5 fontos kalappal, annyira de annyira hordanám, csak tényleg nem tudom elképzelni, hogy hol. Nos, itt ettem a legfurcsább sri-lankai fogást is, pisztácia-zöld szószban úszott a sok kicsi rák. Vagy avokadót vagy kivit dobtak mellé, ebben már nem vagyok biztos. Brick Lane-en az is különleges, hogy mindenki a járda szélén ül és eszik vagy beszélget. Mint a madarak a villanypóznán.
A „vállald önmagad” jegyében tett lázadásom eddigi csúcspontja az a tűzvörös rúzs, amit egy hete minden nap a számra kenek. Nagyon büszke vagyok rá, az osztálytársaim szerint egyátalán nem prostituáltas. Hiszek nekik.
A látnivalók közül a legtöbbet már megnéztem, a kedvencem eddig azt hiszem a National Portrait Gallery, a Tate Modern és a British Museum. Az Tate csak modern művészetet mutat be 6 emeleten keresztül, a tetején egy üvegfallal körbevett kávézóval, ahonnan állítólag a legszebb a londoni panoráma. Tényleg szép. A British Museum pedig olyan, mintha egy törikönyvben sétálnék: minden szoba a történelem egyik különböző szakaszán vezet keresztül, de nagyon monumentálisan és nagyon élethűen. Eddig csak a földszintet sikerült bejárnom, az ókori Egyiptomot, Görögországot és Rómát. Hát, magyaros szarkazmussal élve, mindenhonnan szétlopkodták a dolgokat, de tényleg lenyűgöző.
Múlt héten voltam a Royal Academy of Arts-ban, ahol 20. századi magyar fotográfusok képeiből rendeztek kiállítást. Munkácsi, Brassai, Moholy-Nagy, Kertész…Egyébként is imádom őket, de itt látni mindezt, felemelő élmény volt. Fél napot töltöttem London legnagyobb könyvesboltjában, ami 6 szintes. Azt hiszem 4 bőrfotelbe vackoltam be magam.
Voltam Greenichben, ahol Kornél barátommal töltöttem egy napot, parkoztunk, napoztunk szuper volt. Találkoztam Attilával, az egyik gyerekkori szerelmemmel, elvittem a törzshelyemre (igen, már van ilyen pub!!). Az elmúlt 10 év kihagyott beszélgetései, valamint az új londoni élmények hatására zárásig ott rekedtünk. Két hete pénteken magyar estet szerveztem. Vettem egy csomó csirkét, felkértem Lénárdot, hogy legyen ő a főszakács. Örömmel vállalta. A paprikás csirkés lakomára meghívtam Kornélt és Attilát is, volt aranyat érő pálinka, nagyon jól sikerült! Szeretek ismeretlen embereket összehozni, főleg ha egész különbözőek.
Szombaton elmentem Chiswickbe, a Kerekes Band koncertezett, nem tudtam kihagyni. Két órát utaztam, ráadásul overground lezárás volt, ami miatt a gettós Willesden Junctionban leszállítottak a vonatról és egyedüli fehérként fel kellett szállnom egy pótló buszra. Ismét olyan helyeken tekeregtem, ahol csak reménykedni tudtam, hogy a busz nem fog lerobbanni. A srácok egy fokkal jobban odatehették volna magukat, persze tudom, hogy most nagyon sokat koncerteznek, ezért biztos fáradtak. Azoknak a magyaroknak akik itt élnek, viszont óriási és különleges élmény hallani valami ennyire hazait, nekünk egrieknek főleg az volt. Kicsit megható is, azt hiszem.
Vasárnap Mariemmel utaztam Brightonba, az egyiptomi barátnőmmel. Brighton csodaszép! Igazi hippi város, az idióták közül a legidiótábbak költöznek oda Londonból. Ráadásul ez a város Anglia meleg központja, ezt teljesen vállalják is, még múzeumot is csináltak rá. Nekem leginkább a mediterrán jellege miatt tetszett, meg azért, mert végre láttam kicsi utcácskákat és kicsi tereket, autók nélkül.
Igen, azt hiszem, most érzem annak a ballansznak a hiányát ami otthon megvan, mert Eger és Budapest szépen kiegyenlíti egymást. Mariem megígérte, hogy megmutatja a haját a parton. Óriási körülményeskedéssel elvonult a tengerparti wc-be, ahonnan nagy sokára visszatért fürdőruhában és köpenyben, csak egy szalmakalappal a fején. Sokáig nem értettem, miért volt fontos neki ez a partos dolog, meg a fürdőruha, hiszen 21 fok volt és óriási szél, én felöltözve is fáztam. Azt sem értettem, miért kellett a legolcsóbb rozé után kutatnunk Brightonban, délután kettőkor úgy, hogy tudta, hogy én nem iszok. A szende szűz csadoros barátnőm fél óra alatt benyakalt egy üveg bort, megkért, hogy csináljak róla képeket ahogy fürdőruhában, kalap nélkül pózol a strandon. Sőt, olyat is kellett, hogy üveg volt a kezében. Aztán megesketett, hogy nem mondom el senkinek, mert a vőlegénye és a családja kitagadná, ha megtudná, hogy takarás nélkül mutatkozott nyilvános helyen. 24 éves létére egyébként Mariem elég bölcs lány. Azt mondta nekem, hogy ha egyszer az ember valami mellett dönt akkor álljon bele. Ő 16 évesen döntött úgy, hogy mindig hordani fogja a kendőjét és sosem mutatja a karját, dekoltázsát, lábát. Ha most visszafordulna, akkor az azt jelentené, hogy kilép a muszlim közösségből és meghátrál a korábbi döntésétől. Egyébként a takarás abból ered, hogy a nők ezáltal védjék meg magukat minden „rossz” dologtól, tudtátok? Nem csak a paráználkodástól, alkohol fogyasztástól, de a gonosz szellemektől és a rossz energiáktól is.
Azt hiszem életre szóló emlék lesz az is, hogy részt vettem egy arab lány szabadságra való törekvésében, sőt cinkostársa voltam.
Továbbra is rengeteg emberrel ismerkedem meg, ami nem nehéz itt. Pinar barátnőm (igen, szegényt ezzel a névvel áldotta meg a jóisten, sőt hab a tortán a Kocukkarakas, ami a vezetékneve) bemutatott Valentinának, aki elhívott a szülinapjára. Valentina ugyan olasz, de a legtöbb barátja taiwani, így a kevésbé jól sikerül antrém alkalmával azt is megtudtam, hogy Thailand és Taiwan nem ugyanaz. Végül két német fiúval jöttem haza a metróig, akiket e hely előtt ismertem meg. Na ez például nagyon fog hiányozni, ha elhagyom ezt a várost. A nyitottság, az érdek nélküli csevegés emberekkel, közös nevetések idegenekkel, sok-sok kedves állomás. Hja, ilyen egy utazás!
Kalandokból akad bőven, ahogy ezt már többször említettem.
Egyik emlékezetes utazásom a múlt vasárnapi oxfordi kiruccanás, ami hát, hogy is mondjam, hagyott némi kivetnivalót maga után. Török barátnőm ajánlotta fel, hogy menjek velük, amit nagy lelkesedéssel fogadtam. Didem mindösszesen egyetlen dolgot felejtett el említeni; a barátai öten vannak, teljesen szét vannak esve és egyikük sem beszél angolul. Miután a csapat késése miatt 40 percet áztam a 10 fokban a Victoria stationnél 120 km/órás szélsebesség mellett, igazán megörültem, hogy végre tutajra szállhatunk, 4 perccel a busz indulása előtt. Ekkor kezdődött a kálváriánk, amiből csak annyit érzékeltem, hogy a három török fiú duruzsol valamit, óriási szervezkedésben vannak és elkezdenek futni. Nem volt mit tennem, elég magabiztosnak és leginkább határozottnak tűntek, futottam utánuk én is. Sajnos nem volt alkalmam megkérdezni, hogy végülis most mit csinálunk. A 18 állomásból, random szerűen kipróbáltuk mindegyiket, míg végül találtunk egy Oxfordba tartó, vagy legalábbis annak tűnő buszt. Épp szálltunk volna fel a buszra, amikor hirtelen a homlokukra csaptak, hogy a srác, aki elővételben megvette mindenki jegyét, sajnos hiányzik még, meg kell várnunk. Mivel csak én beszéltem a nyelvet, odalöktek a szuper-konformista angol sofőrnek, hogy tartóztassam fel a buszt, mert Szelcsuk már úton van, hozza a jegyeket. A sofőr már gyakorlatilag üvöltözött velem, amikor a távolban megláttam barátunkat, aki félretolt cigarettával a szájában, hetykén sétálgatott. Felszálltunk, ám jegykezelésnél kiderült, hogy Szelcsuk nemcsak, hogy késett, de még az állomást is elnézte, úgy 500 méterrel. Gyakorlatilag úgy vágtak le bennünket a buszról mint macskát szarni. Először éreztem azt Londonban, hogy meg tudnék fojtani valakit. Vissza ki a szakadó esőbe, megkeresni a megfelelő állomást, újabb kényelmetlen tárgyalási pozíció arról, hogy lekéstük a buszt, de engedjék már meg, hogy egy későbbivel elmehessünk. Ehhez az attrakcióhoz a busztársaság ügyeletes főnökének az írásbeli engedélye kellett, gondolom mondanom sem kell, hogy ennek a megszerzése újból kire hárult. További egy óra veszteség, 15 km futás a buszok között, könyörgés 2 biztonsági őrnek, 3 sofőrnek, 2 jegyeladónak, míg végül megtaláltam az illetékest. Török barátaim közben kint cigiztek, üdítőztek. Egy fiú lemorzsolódott időközben, róla később kiderült, hogy olasz, és másik jegye volt, elindult Oxford felé. Volt egy lány, akit csak Szellemnek neveztem magamban, mert egyszerűen nem szólalt meg egész nap, szóval vizet sem zavart. Így maradtam a két csávóval és Didemmel a buszon, akik hosszú és roppant vicces török anekdotákba kezdhettek, mert két órán keresztül semmit nem értettem, csak azt, hogy vonyítanak. Ekkor már mindhármukat meg tudtam volna fojtani. Oxfordban szakadó eső, de az a típusú, amiben nem lehet sétálni. Mondtam nekik, hogy menjünk be egy templomba, van néhány. Mondták (Didem fordította), hogy hova gondolok, tisztességes muszlimként be nem teszik a lábukat. Mondtam, h menjünk be vmi múzeumba, mondták, hogy ők nem fizetnek. Kocsmázás kilőve, mert alkoholt se nagyon isznak, így maradt a Kentucky, amivel itthon is fenntartásaim vannak, mert szerintem az összes csirkéjük undorítóan tápos és szőrös. Bementünk néhány egyetem udvarára (be sajnos nem engedtek, mert tanítás volt) na és ekkor történt az, ami feltette az i-re a pontot. A szeleburdi Szelcsuk erősködött, hogy hagy fényképezzen le a monszunban, esernyővel a kezemben. Addig ügyeskedett, míg elejtette a kamerámat, ami egy tócsa kellős közepén landolt. Meghalt. Szelcsukot ekkor lelki szemeim előtt már a tócsába fojtottam bele.
Elment a kedvem az egésztől, mondtam, hogy én most akkor mennék haza. Ekkor tájékoztattak, hogy igen, ők is, de sajnos a legutolsó buszra vettek nekünk jegyet, a fél tízesre, addig még van négy óránk. Ezzel a lendülettel berontottam az állomásra és közöltem, hogy bármennyibe is kerül én most innen hazamegyek. Így is lett. Szelcsukot azóta sem láttam, valószínűleg azért, mert felvetettem neki a kamera árának kompenzálásának lehetőségét. Azért itt egy kép a remek napról.
Az utazás egyetlen értelme az volt, hogy megismertem Danielet, a nagyon cuki olasz fiút, aki pont annyira van elveszve Londonban, mint én. Az elmúlt két hetem jelentős részét vele töltöttem (csak barátilag, utazótársilag). Remek partnernek bizonyult az Oxford street-i shoppingolásom alatt, olyan türelmes volt és olyan stílusérzékkel bír, hogy ihaj. Eljött velem egy karaoke bárba, ahol torokszakadtunkig üvöltöztünk, majd elhívott a barátaival egy ausztrál helyre is, tegnap. Sajnos holnap megy vissza Rómába, kicsit hiányozni fog, új pajtás után kell néznem. Itt egy kép rólunk, illetve a barátairól.
Az előzőnél sokkal jobban sikerült a Hyde parkos órák utáni kiruccanás, az osztálytársaimmal. Brazil fiúk zoknit le, focilabda rugdosás úgy 2 órán keresztül, amíg én a spanyol és az egyiptomi és brazil lánnyal a fűben heverésztem. Én söröztem, Mariamot, az egyiptomi barátnőmet viszont arra bíztattam, hogy igyon csak nyugodtan a többiek borából. Tulajdonképpen fél órán belül gyanútlanul leitattam. Fél üveg bortól csetlett-botlott a csadorjában szegénykém és hallgathattam a szűzhártyájának a mizériáját. Mármint, hogy vissza kell varrni, mert különben nem fogják elvenni feleségül és a vőlegénye még nem tudja, hogy már nem szűz, így 26 évesen. Megkérdezte, hogy elkísérném-e a műtétre. Azt hiszem ez volt a legbizarrabb kérés, amit valaha valaki szeretett volna tőlem… A brazilokkal később egy bárban kötöttünk ki, ami azért volt vicces, mert ezek tényleg tánc-freakek. Semmi bemelegítés, vagy ilyesmi, rögtön zúzás be a tömegbe és táncolás. Kajlán. Csak ez a szó jut róluk eszembe.:) Mindenki csinálja, valahogy. De úgy nagyon.
Iszonyú édes volt a péntek délután is, amikor szintén suli után, de immáron japán, koreai és nigériai osztálytársaimmal a suli törzshelyére mentünk. Jun barátom 2 sör után kidőlt, aztán eszembe jutott ez az enzimes dolog az ázsiaiak vérében, és szépen kikísértem. A képen láthatjátok Jun arcát, magáért beszél.
Mariammal lementünk a tánctérre és délután hattól tízig kitáncoltuk magunkat. Ő csadorban és borral a kezében (azóta rákapott) ugrálva táncolt és azt üvöltözte, hogy ő még sosem érezte magát ilyen szexinek, és köszöni nekem. Én pedig még sosem buliztam ki magam péntek este hattól tízig.
Szentimentális és jóval személyesebb bejegyzés következik, előre szóltam.
Többen kérdeztétek, hogy akkor én most tulajdonképpen jól érzem-e magam Londonban, avagy sem. Ezek szerint a blogból nem derül ki világosan.
Nagyon jól érzem magam!!! De egész máshogy érzem magam itt jól, mint ahogy otthon érzi magát az ember. Azt hiszem teljesen tiszta képet akkor fogok erről kapni, ha hazamegyek, és némi távolságból szemlélem majd az itt töltött néhány hónapot.
Az első és legfontosabb amit itt megtanultam, hogy légy nyitott minden nap, mert sosem tudhatod kivel találkozol és mi fog veled történni. Sőt azt sem, hogy hol leszel a nap folyamán. Úgy is fogalmazhatnék, hogy most tanulom elengedni a megszokott kis biztonság-faktoraimat, és elérni azt, hogy a biztonság saját magamban legyen. (Nyálfaktor 1.) Sokszor ébredtem már úgy, hogy az volt az első gondolatom, hogy te jó ég, akkor ma mit csináljak, kit hívjak fel, mert mondjuk már unom az egyedüli kóborlásokat. És a nap végéig annyi minden elképesztő történt, olyan helyekre és olyan emberekkel keveredtem össze, amire sosem gondoltam volna.
Nem igazán van itt senki, akivel természetes lenne, hogy összeugrom akár egy kávéra és nekem, aki viszonylag nagy szociális hálóval rendelkezik otthon, ez meglehetősen szokatlan. Ráadásul minden egyes utat (ami a megszokottól eltérő) gondosan meg kell tervezni, térképet elővenni, metró- busz útvonalakat keresni, és egy találkozó lokalizálása sem olyan egyszerű és mindenki számára elfogadható, mint a „találkozzunk a Gödörnél” otthon. Persze most biztos azt gondoljátok, hogy ez legyen a legnagyobb gondom, mert Londonban annyi mindent lehet csinálni. Tényleg rengeteg dolgot lehet, a városnéző túráimat gyakorlatilag mind egyedül teszem meg, imádok egyedül kiállításokra és múzeumokba járni. Ettől függetlenül azért nem rossz, ha valakihez hozzá tud szólni az ember. Óriási ez a város, ahhoz, hogy legyenek kedvenc helyeid, parkjaid, időtöltéseid, éveket kellene itt tölteni. Természetesen, ha olyan szerencsés vagy, hogy van valaki aki mindent megmutat neked, akkor talán kicsit rövidebb idő is elég. Ugyanakkor mégsem gondolom, hogy kiköp magából London, sőt: az ad neki valami rendkívüli és számomra eddig ismeretlen bájt, hogy mivel a legtöbb ember ugyanígy van ezzel a helyzettel, mint én, viszonylag könnyedén lehet ismeretségeket kötni, valamilyen konkrét célból, állomás-szerűen. Lépten nyomon megszólítanak az utcán, a legkülönfélébb emberek. A múltkor például a metróállomáson egy ausztrál pár kérdezte meg, hogy hová tartok, honnan jövök és mit csinálok este. Elmondták, hogy ők egy remek étteremben voltak itt és itt és próbáljam ki. Majd szép estét kívántunk egymásnak. Vagy az az amerikai fiú az éjjelnappaliban, aki elkezdett velem viccelődni, majd elmondta, hogy csak egy napot van itt és holnap megy Olaszországba. Mondtam neki, hogy én megyek brazilokkal bulizni, jöjjön velünk. Mondta, hogy köszi nem, de jó mulatást, majd kifizette a kólámat (a boltban, miközben az aprómat kutattam) és elment. Na ilyen van vagy ezer. Az emberek csak szimplán kedvesek és érdeklődőek a másikkal kapcsolatban, legtöbbször cél nélkül. Ez nagyon tetszik nekem, és tartok tőle, hogy nehéz lesz visszaszoknom a magyar tapintatlansághoz, mogorvasághoz. Ahhoz, hogy bunkók veled a boltban, az utcán, a metrón és az életundortól bűzlő társalgásból küzdöd fel magad szorgosan mondjuk egy vásárlás végén. (Rendkívüli esetben mosolyt érdemelsz, miután már körbeudvaroltad az adott „szolgáltatót”.)
A sulis napok persze mások, akkor minden nagyon szuper, mindenhová együtt megyünk, sőt mostanában már iskola után is tervezünk programokat. Imádom a kulturális sokszínűséget , ami körülvesz, azt, hogy mennyire különbözőek vagyunk mindannyian és mégis mennyire egyformák. (Nyálfaktor 2.) De ezen kívül itt van két nap hétközben, és két nap hétvégén, amivel szabadon rendelkezem. Azt is tudom, hogy ez egy vissza nem térő alkalom az életemben, ezért igyekszem minden percét teljes mértékben kihasználni.
A másik dolog, ami tanulság itt, hogy az emberek pont annyit fognak látni belőled, amit láttatni engedsz magadból. Azaz, ez nem a mély barátságok kötésének az időszaka, senkinek nincs ideje és energiája a felszín alatt kapargálni. Ellenben ha nyitott vagy, érdeklődő, szórakoztató és jó az ön PR-od, hamar keresni fogják a társaságodat. Ebből a szempontból a legtöbbet a braziloktól és a spanyoloktól tanulok, akik mindent alapból könnyeden vesznek és jó hangosan röhögcsélnek össze-vissza. Ez nem azt jelenti, hogy komolytalanok, csak merik vállalni magukat akkor is ha iszonyú a kiejtésük, olyan a lábuk mint egy farönk, a fenekük meg mondjuk mint egy 80 literes samsonite bőrönd. Szerintem mi magyarok jó sokat szorongunk. Ha épp nem a múlton, akkor a jövőn, és mintha elfelejtenénk a jelenben élni.
A harmadik, és azt hiszem ez a legfontosabb amit megtanultam itt, hogy nem érdemes valami objektív mérce, vagy elvárásrend szerint élni folyamatosan. Jobb azt figyelni, hogy mi a legkedvezőbb számunkra az adott élethelyzetben, és eszerint alakítani a dolgokat. (Nem másokat megbántva, persze.) Büszkeségből otthon rengeteg dolgot nem tettem volna meg, amit itt kénytelen vagyok. Persze értékrend kell, hogy legyen, viszont ezen kívül rengeteg dolog változhat és változnia kell aszerint, hogy egy bizonyos helyzetből hogyan tudjuk kihozni a legjobbat.
Kezdek megszabadulni rengeteg olyan felesleges sallangtól, ami arra irányul, hogy hogyan kellene élni, kik csinálják jól és kik nem. Rendszerint emlékeztetve vagyok arra, hogy ne saját magamból induljak ki, hanem mindenkit a saját képességei szerint kezeljek. Szeretném félretenni az összes aggódást a jövővel kapcsolatban. Azt gondolom, az élet úgyis osztja a lapokat, az pedig csak rajtunk múlik, hogy mi hogyan használjuk őket.
Ilyen az, amikor valaki magát fényképezi egy városnéző buszon. És ilyen az is, amikor ezt még élvezi is!:)
Közhely vagy nem, külföldön tényleg felértékelődnek az igazi barátságok, amiket itthon sokszor hajlamosak vagyunk természetesnek venni. Nyilván egész más az a helyzet, ha párban érkezünk külhonba, vagy mondjuk egy kinti barátunkhoz költözünk, vagy esetleg egy olyan lakásba, ahol már eleve van néhány ismerős. Ha egyik sem, akkor minden ismerősért komolyabban meg kell küzdeni. Öröm az ürömben, hogy ezen minden ideérkező külföldi átesik, és ha jófej, kezét nyújtja a kezdeti nehézségekben. Ahogy már írtam, az iskolatársaim nagy része nem 3 hónapra jött ki, hanem évek óta kint van. Sokan nemsokára hazamennek, még többen tovább egy másik országba. Mindenkinek megvan tehát a saját társasága Ez a tény, valamint az, hogy Londonban nincsenek kollégiumok, kicsit megnehezítette a beilleszkedésemet. Általában én nyitok az osztálytársaim felé, kérdezek, beszélek és ezen a héten éreztem először, hogy már van 4-5 ember, aki rám is kíváncsi, sőt keresi a társaságom.
A suli egyébként elég nehéz, sokat kell készülni az órákra. Minden tárgyból minden órára van 2-3 tanulmány amit meg kell írni és általában prezentálni is kell. A tanárok minden segítséget megadnak, és azon vannak, hogy legyél bátor szerepelni és merd elmondani a saját gondolataidat. Gyakran hallom azt is tőlük, hogy merjünk egyéniek, az átlagostól eltérőek lenni. Ha gondjuk van valakivel, óra után elhívják beszélgetni. A nyilvános leégetés és megszégyenítés tehát teljesen ismeretlen fogalom, mint ahogy a hierarchia éreztetése is. Szokatlan ez egy porosz típusú oktatási rendszerben felnőtt magyarnak.
2 jó barátnőm van, Didem és Meral, török lányok. Biztos van valami ebben a 150 évig együtt éltünk történetben, mert velük találtam meg a leghamarabb a hangot. Már ismerik az egri váras, nős, szurkos sztorit is. Tényleg igaz az is, hogy Törökország olyan, mint egy híd Ázsia és Európa között. Bizonyos tekintetben nagyon szabad gondolkodásúak, olyanok mint mi, más szemszögből meg sokkal konzervatívabbak. A muszlim vallást mindketten nagyon komolyan veszik, a sertéshús gondolatától is rosszul vannak (attól is, hogy más eszi), és alkoholt szinte egyáltalán nem fogyasztanak. Ugyanakkor szeretnék, ha teljesen nyugatinak tekintenék őket, nem hordanak csadort, szégyenkezve mesélnek a kurdokról (ami a téma gyakorisága miatt gondolom tényleg komoly probléma) és sajnálják, hogy még mindig nem EU tagok. Didem ma odejött hozzám suli után, és mondta, hogyha van kedvem, menjek el vasárnap Oxfordba vele és a barátaival. Naná!! Didem és Meral:
Továbbra is jó haverom Jun, a japán fiú, akinek sajn
os most vagy egy óriási mokesza, mert megverték az utcán. Csak annyi volt, hogy dohányzott, viszont nem volt nála cigi. Leállította egy banda, és mivel nem tudott cigit adni, behúztak neki egyet. Nagyon sajnáltam, fizikai adottságai miatt Junra minden ütés végső csapást jelenthet. A japánok monoklival még cukibbak, ezt viszont biztosan állíthatom! Vele suliban lógok, sokakat röhögünk együtt, de iskolán kívül nem találkoztunk még.
Jóval keményebb fából faragták a 22 éves brazil barátomat, Brunot. Sao Pauloban kemény az élet, azaz konkrétan nincs értéke az emberi életnek. Autó nélkül nem ajánlatos menni sehova, de még akkor is simán kaphatsz egy fegyvercsövet a homlokodra a piros lámpánál, gyakoriak az elrablások, meg ilyenek. Bruno szerint az élethez szerencse kell, meg az, hogy jó időben legyél jó helyen. Ennek ellenkezőjével magyarázta azt, amikor a barátját egy szórakozóhelyen mellette lőtték le, mivel egy olyan csajjal szemezett akinek volt pasija. (Csak ez akkor nem derült ki, gondolom.) Egyébként sokkal érettebb a koránál, csak eléggé el volt otthon kényeztetve, ezért a szülei elküldték kalandozni a világba 2 évre. Utána megy haza, folytatja a családi vállalkozást, amit a dédnagyapja kezdett el. Kedden elvitt egy tökjó helyre sörözni, mivel igazi partiarc. Nagyon jól éreztem magam vele, neki meg gondolom dagadt a mája, hogy egy 8 évvel idősebb nő körül legyeskedhet. Ajánlásomra megvette a jegyet a Balatonsoundra, egy hétvégére átugranak Zamárdiba! Most vasárnapig Barcelonában van a haverjával, mert már unják Angliát. Hát ja, ilyenkor azért irigykedem.
Van egy új magyar barátnőm, Böbe, akit a múltkori BBQ partin ismertem meg. Ő versenyszerűen és nagyon jól vívott otthon, így került ki New Yorkba tanulni, most meg Londonban él és egy bankban dolgozik. Múlt szombaton elmentem vele és két barátnőjével partizni a Sohoba, egy nagyon jó kis helyre. Annak, hogy bent nem lehet dohányozni egy hátránya van: mindenhol konstans ember- és fingszag terjed, de tényleg. Kettőkor bezárt ez a hely is, de nem akartam hazajönni, úgyhogy Böbéjéknél aludtam. Óriási érzés volt reggel egy olyan lakásban ébredni, aminek az egyik fala csupa üveg és konkrétan alattad folyik a Temze. Hajók, vitorlások mindenhol, ez Canary Warf, a Kutyák Szigetén.
Természetesen legfontosabbként itt van Andi és mostmár Bea is. Velük sajnos nagyon nehéz közös programokat szerveznem, szimplán csak azért mert teljesen más élethelyzetben vagyunk. Andi legfőképp dolgozik és Fridát nevel (valamint elég messze lakik hozzánk), de ha teheti akkor találkozik velem. Olyan nekem itt, mint a második anyukám. Beának viszont még nagyon kicsi a kislánya, így ő tényleg főállású anyuka.
Megfogadtam, hogy ebben a blogban nem írok magánéleti dolgokról, egyrészt azért mert mégiscsak a világháló, másrészt pedig azért, mert önző módon szeretném, hogy ez az utazás rólam és Londonról szólna. Ugyanakkor nem lenne teljes a kép, ha elfelejteném megemlíteni, hogy az elmúlt 2 hétben megérkezett Lénárd is, aki tulajdonképpen inspirációt adott nekem ehhez az úthoz. Külföldön valakivel együtt lenni egészen másfajta kihívásokat tartogat, mint otthon, sok szempontból tisztább tükröt tart, másrészt viszont torzít dolgokat. Bárhogy is alakul, mindkettőnknek kívánom, hogy a legjobbat hozzuk ki ebből az utazásból, és csak előnyünkre váljon.
Aloha! Van némi restanciám az írással, ezt nem szeretném rendszeresíteni, viszont rengeteg dolog történt az elmúlt 2 hétben, ami miatt nem maradt időm.
Először is: beköltöztem az új szobámba a Caledonian roadon, Islington városrészbe. Nagyon jó kis környék ez (belvárosnak számít), a sulim metróval 15 perc, busszal 45. Az élet most is szépen elrendezett mindent, ugyanis innen nézve tök felesleges volt a másfél hetes hercehurca, rohangálás, izgulás. A lakást Beáék bérlik, ő Betti ikertesója, akit pedig Zsuzsin keresztül ismerek. Bea hét éve él Londonban, van egy egy éves kislánya, Izi. Találkoztunk már 3 hete is egy vidámparkan, csak akkor véletlenül elfelejtettem megosztani az ikrekkel, hogy lakást keresek. Nem bánom, mert a nagy keresés közepette legalább megismertem egy csomó olyan városrészt Londonban, ahová egyébként valószínűleg sosem jutottam volna el. Na erre értettem, hogy az élet elrendezte, bár egyébként itt szinte naponta azzal találkozom, hogy minden „maktub”, azaz meg van írva. De erről majd később.
A lakás nagyon helyes és tiszta, a szobám szép nagy, tehát abszolút okés minden. Persze a nyelvtanulás és a partiélet miatt szerencsésebb lett volna, ha nemzetközi lakásba költözhetek be. Szerintem ez sikerült is volna, ha 100 fonttal többet szánok a dologra és mondjuk alá tudok írni egy fél éves szerződést. Sajnos rövidtávra senki nem ad ki szobát (vagy csak jóval drágábban), mert macerás a keresgélés. Ez van. Bea pasija (Izi apukája) angol, vele is sokat szoktam beszélgetni. Örülök, hogy itt lehetek és tényleg a legjobbkor jött, kicsit el voltam már szontyolódva. Utolsó gondolatom a kinti lakáskereséssel kapcsolatban az, hogy mennyire furcsa és érthetetlen nekünk, magyaroknak az intim terünk megosztása idegenekkel. Londonban bevett szokás, hogyha egy családnak egy szobával több van, mint amit ténylegesen használnak, azt tuti kiadják, gyakorlatilag bárkinek. Nyilván a felső réteg nem, de egy átlagos „angol” család simán. (Már félek használni azt a kifejezést, hogy angol, mert itt senki sem angol. Mondom.) Nem zavarja őket, hogy a fürdőn és a konyhán osztozkodni kell, de a nappalit általában megtartják maguknak. Persze mint minden nyugat-európai országban, az is ritkább, hogy saját lakással rendelkeznek emberek, sokan bérelnek, akár egy életen keresztül.
Minden nép a maga módján találékony, azaz abból főz amije van. Szó szerint. Angoléknak napból és melegből nem sok jutott, a tengert is leginkább csak nézni tudják, így náluk a nyár biztos közeledtét az jelzi, hogy ellepik a szupermarketeket az akciós kolbász félék és pácolt húsok, azaz kezdődik a barbecue szezon. Aki él és mozog, az tuti péntektől vasárnapig masszívan húst süt valahol kint. Ez a valahol elég tág fogalom, mint ahogyan a kertnek nevezett terület is: sok helyen csak betonból kirakott előkert van (zöldet nyomokban sem tartalmaz), de van, aki a közös parkolót nevezi annak. Első BBQ-mat magyarokkal ültem, jellemző módon előző este egy pubban ismerkedtem meg velük. Kukac haverom hívott el BL döntőtt nézni, ahová Andival érkeztünk. Nem volt verekedés, valószínűleg azért sem, mert egy kimondottan kulturált környéken és helyen voltunk. Ettől függetlenül 90 percen keresztül állva nézni tévét szerintem felettébb ostobaság. Megérzésből mondom: ez a szokás szerintem nálunk nem fog elterjedni.
Na szóval ekkor ismerkedtem meg Gáborral, aki szintén itt él kint és ő hívott el jó messzire, a 4-es zónába. Vicces este volt, sütöttünk úgy egy fél disznót és leginkább mindenki rég nem látott barátnőnknek örült, Pálinkának. Ez az este hozott nekem két új havernőt, de erről is majd később.
Kulturálisan színesebb volt a múlt hétvégi BBQ-m, ahová az osztálytársam hívott meg. Azaz nem pont ő, hanem egy brazil lány a suliból, így csak egy papírom volt egy utcanévvel és házszámmal, fogalmam sem volt ki lesz a házigazda. Miután fél órás bolyongás után sem sikerül megtalálnom a házat (sokszor töklogikátlan itt a számozás), és senki nem tudott segíteni, gondoltam veszem a bátorságot és odamegyek az út szélén álló ősrégi Bömbihez. Az autóban 4 db szekrény méretű feka csávó nyomorgott, csutkára tekerve a hangerőt, úgy hogy az egész kocsi ütemre himbálózott. Még kérdezni sem volt időm, a szomszédos házból kirohant X (még mindig nem tudom a nevét) nigériai osztálytársnőm. Megölelt, majd mondta, hogy pattanjak be hátra, mert ő a házigazda, és megyünk a buliba. Na így kerültem be hatodiknak egy nigériai Bömbi hátsó ülésére és ritmusra bólogattam a fejemet újdonsült barátaimmal. Irtó vicces volt. Csimbumcirkuszként vonultunk fel kettővel, pedig csak az utca végéig kellett menni. A látványt ami ott várt nagyon szerettem volna lefényképezni, de nem mertem. Fullos pecó, hatalmas kert egy felfújható ugrálós várral és annyi koromfekete ember, amennyit így egyszerre még sosem láttam. A nigériai barátaink közül mindenki úgy nézett ki, mintha vmi Snoop Dogg videoklipből lépett volna ki: iszonyú kalapok, napszemüvegek, ékszerek arzenálja. Én meg pont úgy, mintha libalegeltetésből érkeztem volna. (Egyébként nem, Andiéknál ültem az aznapi első BBQ-mat egy nagyon kedves brazil-columbiai pár társaságában, de már nem volt időm átöltözni.) 3 ismerős arcot láttam a suliból, és a 70 fős buliból szerintem úgy 7en lehettünk fehérek. Itt egy csoportkép, ők az iskolatársaim.
Iszonyú finom gyümölcsökkel teli koktélok voltak mindenhol, rengeteg kaja, sokan táncoltak is. Azért azt nem mondanám, hogy olyan nagy volt a keveredés. Én persze próbáltam pajtizgatni velük, de mivel furcsa szlenget használtak és azt is elég erős akcentussal, így az összes értetlenkedésemmel korántsem tűnhettem lazának. Közülük is egy csaj volt, aki odajött hozzánk, neki egy darab melle pont akkora volt mint a fejem. Pinkre festett műkörmök, és az a típusú és vastagságú száj, amire szerintem heti egy rúzs simán rámegy. A csaj folyamatosan „Honey”-zott minden élőlényt, engem pedig gondolom kimondottan anyátlannak talált a buliban, mert egyszerűen rámtapadt. Kép is készült ezt itt láthatjátok:
A többiek inkább azt éreztették velünk, hogy itt mi vagyunk kisebbségben. Nagyon megörültem, amikor egy horvát fiúval találkoztam, egészen honfitársamnak éreztem. Lejjebb hagyott a lelkesedésem, amikor belekezdett a „vajon a horvátoknak a szomszédaik közül miért csak a magyarokkal van bajuk?” monológjába, meg a szokásos minden magyar lány nagyon szép és „easy”, azaz burkoltan kurva c. klisébe. Mondjuk azt nem tudtam, hogy nekik még egy népszerű nótájuk is van egy 16 éves magyar lányról, aki „édes volt és szexi”. Egyébként mindenki jófej volt, remekül éreztem magam. Never enough BBQ!!
Ahh, a sulirol meg muszáj írnom néhány sort. Iskolába menet, vagy kozben sokszor azt képzelem, hogy egy U2 videokliphez asszisztálok. Nagyon jófejek a társaim, sajnos sulin kívül nem nagyon járunk össze, nekem viszont rajtuk kívül nem igazán van még barátom. Legjobb haverom Jun, a 160 cm-es, nagyon gizda és nem meleg japán fiú, oldalra simított, elöl hosszúra meghagyott hajjal. A srác vizuálisan akkora élményhalmaz, hogy minden napomat feldobja. Ma elmentünk egy sushi bárba, jól kifaggattam a gésákról meg a szamurájokról, szerintem tökhülyének nézett. Jun folyamatosan vigyorog, ha zavarban van, akkor még hajlong is beszélgetés közben, édi. Imád high tech dolgokról csevegni, ennek általában a felét sem értem, de szerintem ez egyikünket sem zavarja. Ma valami olyan i-phone alkalmazásról tartott előadást, ami fotózással kapcsolatos, és rajtam próbálta ki. (Itt jegyezném meg, hogy Londonban mindenkinek, de tényleg mindenkinek i phonja van, azért mert ingyen adják. Ezen olvasnak könyveket, filmet néznek a metrón, mindenre használják és mindig. A sulimban is mindenki folyamatosan cseszteti az okostelefonját, így én inkább dugdosom a tíz fontos samsungomat.:) Na szóval, ma az egyik órán Jun modellje voltam. Előtte Nike, a nigéria osztálytársnőm, akit szintén nagyon bírok, a tradícionális nigériai öltözetről tartott előadást, és rajtam próbálta ki a fejkendő megkötését. Erről csatolok egy képet, a nigériai nők ilyeneket hordanak a fejükön alkalmakkor. A képet Jun készítette.
Na az tényleg a globális szeretetet és világbékét idézi, amikor a londoni suli előtt egy japán csávó fényképez egy magyar lányt, akinek a fején egy nigériai kendő van, körülöttük meg török lányok kacarásznak…Bírom még Giorgit is Grúziából, vele is szoktam kajálni. Elég elnéző volt velem, amikor a múltkor bőszen ajánlgattam neki Moszvát, mint hozzá közelebb lévő metropoliszt, ahová mehetne tanulni. Nem tudtam ugyanis, hogy 2008-ban Grúzia és Oroszország között háború volt, és azóta egyik föld szülöttje sem lépheti át a határt. Epic fail.
Én meg elnéző vagyok az egyiptomi barátnőmmel, aki egész intim dolgokba von bele az életéből, például, hogy hogyan verte a volt csávója. Ma a borkóstolásról tartottam tartottam előadást, később random szerűen kihívott a tanár, hogy beszéljek a kedvenc kajáimról. Honfitársi kötelességemnek éreztem, hogy bemutassak néhány tradicionális magyar ételt. Azt hiszem a töltött káposztát még sikerült elmagyarázni, a törökök bőszen bólogattak, hogy azt ők is szeretik. Amikor a paprikás krumpliról, paprikás csirkéről, és krumplistésztáról esett szó, már mindenki hangosan röhögött és érdeklődtek, hogy eszünk-e néha valami könnyűt, esetleg zöldséget a paprikán kívül, mondtam, hogy nem nagyon. A bicskám azt hiszem a túrós tészta elmagyarázásába tört bele, mert sem a túrót sem a tejfölt nem nagyon ismerik ezen népek gyermekei. A pasta with cottege hallatán meg csak fintorogtak. Jó magyarhoz híven elmondtam azt is, hogy gyakran pálinkát iszunk evés előtt, ez is tökre sokkolta őket. Sokan csodálkoztak akkor is, amikor azt fejtegettem, hogy Magyarországon illedelmes az, hogy a nő menjen jobb oldalon, mert baloldalon volt régen a férfiak kardja, és ha a nő azon az oldalon sétált volna velük, könnyedén megsérthették volna. Gondolkodtam, hogy említsem-e a pig killing (disznóvágás, ezeket drága szüleim kedvéért fordítom) témakörét, de végül úgy döntöttem, ennyi elég volt erre a hétre.
Jó lenne már sulin kívül is barátkozni, el tudnám viselni, ha lenne kivel töltenem a péntek estémet. Remélem idővel, ha lesz munkám, ez is megoldódik. Addig is ízlelgetem a kedvenc angol szavaimat: horse-radish, mint lóretek, azaz torma, vagy chickpea, mint pipiborsó, azaz csicseriborsó. Kedvenc metrómegállóm továbbra is a Swiss Cottage. Úgy szeretném azt mondani az osztálytársaimnak, hogy hazafelé menet a Svájci Túrónál kell leszállnom!
Mindenekelőtt szeretnék elnézést kérni, ha üzenetekre vagy csetes érdeklődősére nem reagáltam az elmúlt napokban, viszonylag izzadságos héten vagyok túl, azaz még benne. Nagyon jó olvasni, hogy kivel mi történik, írjatok csak! Nyomatékosan kérném azonban, hogy mellőzzétek a magyar nyárra való bármilyen utalást (különös tekintettel a vállpántos ruhák, flipflopok, naptej, fesztiválok és egyéb kellékek említésére), mert sárgulok az irigységtől. A napi outfitem nem áll másból 2 hete, mint farmer, pulcsi, kabát, kendő, zárt cipő. Ezekből átlagosan 3 darab van, mert a hozott ruháim 80%-át lenge ruhácskák teszik ki. Azt például, hogy milyen megfontolásból raktam be két fürdőruhát, még most sem értem.
Továbbra is Andiéknál lakom, amiért örök hála, de nagyon időszerű lenne már költöznöm. Itt hárman vagyunk egy számítógépre, amit mindenki este szeretne használni. Hatig sulim van, utána lakásnézés valóságban, aztán haza 9 körül, 10-től lakásnézés virtuálisan, házi készítés éjszaka vagy hajnalban, közben alvás. Utóbbira jut a legkevesebb időm, de mindegy, abbahagyom a nyavalygást, csak már kicsit tényleg a végét járom.
Mivel az elmúlt hónapokban újból volt egy nagy kivándorlási boom Londonban, iszonyúan megemelkedtek a lakásárak. Azért az összegért, amit én szántam szobabérlésre (110 font, azaz kb 33 000 Ft hetente), csak utolsó, lepattant helyeken lehet, 6 nm-es lyukakat találni. Lepattant = vmilyen kisebbség által lakott gettó, ami fehér vagy európai embereket csak nyomokban tartalmaz. Egyébként a fenti összegnél olcsóbb az 1,2,3 zónában nincs is. Az is meggondolandó, hogy mennyire akar kiköltözni az ember a városból, mert persze jóval messzebb valamennyire olcsóbbak a lakások, viszont akkor meg a közlekedés drágább. Most az 1-2 zónára 27 fontot fizetek hetente (ez több mint 8000 Ft). A 3 és 4 zónára ez majdnem duplázódik. Bocsánat, nem akarlak untatni titeket számokkal, csak azt akarom éreztetni, hogy kurva drága ez a város. Azon persze lehet spórolni, hogy nem eszel (minden kaja 3 fontnál kezdődik, értem itt a péksütit és a szendvicset, ez 900 Ft-ot jelent) de mondjuk azon, hogy használod a tömegközlekedést, és fedél van a fejed felett, nem nagyon. Na mindegy, azt hiszem, le kell szoknom arról, hogy átváltogatom a dolgokat, nyilván ha lesz melóm, kicsit máshogy fogom már ezt nézni. Na de először lakni kéne valahol.:)
Az a jó, hogy 2 hete vagyok Londonban, és eddig a belvárosban (a sulimon kívül) mindössze kétszer voltam, a Towert és a Big Bent pl még nem is láttam. Voltam viszont a csak muszlimok és feketék által lakott kelet Willesdenben, ahol a szobát hirdető lány azt mondta, hogy szerinte 9 után ne nagyon mászkáljak egyedül az utcán és vegyek magamnak ágyat, mert az nincs a 8 nm-es szobában. (Elkezdte lerajzolni nekem, hogy hol van az IKEA…) Találkoztam fogatlan, hosszú hajú Alexszel, egy viszonylag jobb környéken. Ő egy hat lakótársas szobát ajánlott polc és szekrény nélkül, egy olyan ággyal, amiből ki volt szaggatva a szivacs, egy olyan pecóban ahol 3an vízipipáztak egyszerre, nem málnás dohányt és nem bizalomgerjesztő módon. Mondta, hogy az itteni elvek alapján mindent megosztunk egymással, ezért nincs kulcs a szobához. Bár nincs sok értékem itt, de jobb szeretném legalább magamat biztonságban tudni. Mondanom sem kell, hogy az előző két lakás töktretek volt, de azt még túl is élném, max. betetvesedem kicsit. Kedvencem a bangladesi és pakisztáni negyed, azaz Whitechapel volt, ahol délután négykor féltem az utcán, ahol mindenki kint fetrengett, szó szerint. Az alatta lévő shadwellt le is mondtam, mert odamentem, megnéztem és egy kitört ablakos munkásszálló volt, szintén csak turbánosokkal. Északon, Manor House-nál, ahol csak feketék élnek, bementem egy zsidó pékhez és jól kifaggattam, hogy költözzek-e ide. Nagyon őszintén és mélyen a szemembe nézve azt javasolta, hogy forduljak vissza és szálljak fel a legelső metróra, ami délre megy. Finsbury Parknál is jobbkinézetű járókelőket kérdeztem meg, szintén tovább küldtek, mondjuk magamtól is mentem volna. Fiatalok által népszerű lakástípus itt a squad, ami foglalt házat jelent. 3-4 fiú feltör egy lakatlan területet, mondjuk raktárt, vagy gyártelepet, a csajok kitakarítják és beköltöznek szépen. Mindenféle talált dolgokból komfortizálják, szerencsés esetben még vizet is tudnak bevezetni. Mondjuk szerintem még így is nagyon messze van attól, amit én lakásnak nevezek. Szombaton voltam egy ilyenben az egyik legveszélyesebbnek tartott környéken, Hackneyben. Vendégségben voltunk egy nagyon kedves lánynál, Andi egyik barátnőjénél. Hát, azért riszpekt annak, aki ezt tudja nyomni, és gondoljátok csak, hogy misz picsa vagyok. Apropó, London legmisszebbjei főleg nyugaton és északon laknak, ott is voltam már. Imádtam a Sheperd’s Busht és környékét, egy ottani pecót sajna nem nyertem meg, mert lett valaki, aki hosszabb távra keres lakást. Kedvencem Willesden Green nyugati része illetve Dollis Hill. Ezek északon vannak, kicsit drágább környék, ennél fogva igényesebb is. Itt már kétszer majdnem sikerrel jártam. Lett volna egy kicsi, de ággyal, asztallal, szekrénnyel rendelkező szoba, azonban gyanús volt a dolog, mert nem láttam lakótársakat. A tulajdonos lány tegnap akart szerződést kötni, de úgy, hogy adjam neki oda a kauciót és az első havi lakbért, viszont kulcsot csak vasárnap akart adni. Megkérdeztem sok embert, a tanáraimat is, azt javasolták, addig senkinek ne fizessek semmit, amíg nincs kulcs a kezemben. Ma egy szuper kis lakást láttam, ott is hatan lettünk volna, de mint kiderült, csak június 27-től adja ki a csaj, csak ezt nem tette fel a netre. Rengeteg felesleges köröm van tehát, és mivel nagy ez a város, egy „kör” 2-3 órát jelent, utazással együtt. Elég sok pénzem megy el telefonálgatásokra és nagyon gyakran van olyan, hogy leegyeztetek egy időpontot, majd pár óra múlva írnak, hogy bocsi, de elkelt a szoba. Holnap folyt.köv., most is van 6 számom, amit fel kell hívni és megyek Kentish Townba, lakást nézni. Előnye ennek a gyors versenyfutásnak az idővel és energiával az, hogy tényleg látom az igazi Londont és rapid mód ismerem meg.
Még mindig imádom azt a rendezettséget, ahogy az emberek közlekednek és viselkednek ebben a metropoliszban, ahol a munkavállalók 40%-a külföldi. A legnagyobb tömegben sem tolakodnak, ha valaki meglök, ötször elnézést kér, és mindig mindenki betartja, hogy csak a baloldalon közlekedünk, és csak balról előzünk. Azt mondjuk nem értem, hogy a metrólépcsőn akkor miért állnak a jobboldalon, de ennyi logikátlanságot simán megengedek nekik. Nincs egy ember, aki kilógna a sorból. Kivéve engem, főleg lépcsőn felfele és lefele közlekedve, megyek, mint a Blahán, ahogy épp esik. Ezt általában csak akkor veszem észre, amikor száz ember özönlik velem szemben, ilyenkor gyorsan irányt váltok. Soha senki nem szól be a másiknak, nem elégedetlenkedik, nem türelmetlenkedik, és az emberek szeretnek mosolyogni. Szeretem nézni, ahogy reggel a városban mindenki take-away kávéval a kezében rohangál, a gyors londoni lépésekhez, útközben iható kávé dukál.
Londonban gyakran van olyan érzésem, mintha ez a város egy nagy meeting point lenne, mondjuk, mint a Nyugati óra, csak tízezerszer akkora. Mindenki idejött a világ minden részéről, itt marad valameddig, aztán a legtöbben továbbmennek. A sokszínűség miatt viszont óriásira nőtt az emberek tolerancia szintje, ezzel együtt a segítőkészsége is, hiszen a legtöbben emlékeznek arra, hogy egy hét után ugyanúgy nem tudták, hogy hogyan kell az Oyster cardukat (bérlet) feltölteni, mint ahogy én sem. Tényleg bárki, az utcaseprőtől a bankárig, szóval mindenki nagyon készséges és kedves itt. Ha nem tudnak valamire válaszolni, gyakran ők kérdeznek meg másokat nekem. Jót beszélgettem már török taxissal, román pultossal, vagy az arany metszőfoggal rendelkező 120 kilós fekete kidobó fiúval, aki ragaszkodott hozzá, hogy vasárnap főzzek neki. Nem tettem.
Ennek a bejegyzésnek az is lehetne a címe, hogy „Barangolásaim a föld alatt.”
Londonnak 11 metróvonala van (itt volt a vilagon eloszor metro) és ebben még nincs benne a szinten 11 vonalat magában foglaló vasúthálózat. Bármi is történik velem egész nap, végső soron a London Bridge-hez kell visszatalálnom, ezt már a legelején megjegyeztem. Onnan indul a Southeastern line, ami elhoz a lakáshoz. Hogy a helyzet még a hídnál se legyen annyira egyszerű, ebből az SE line-ból is van egy csomó, és az, hogy épp melyik platformról indul a vonat, illetve, hogy megáll- e nálunk az csak a kis világítós tábla jelzi a vágány mellett. A gyakorlatban ez tehát úgy néz ki, hogy random szerűen választok egy vágányt magamnak, azon elkezdek futni a többiekkel és menet közben megkérdezem üvöltve valakitől, hogy megáll-e ez a vonat a St-Jones-nál. Ha sebtiben érkezik a válasz és igenlő, akkor nyúlként ugrok is a kabinba, de volt már olyan persze, hogy kiderült: pont 3 platformmal arrébb kéne lennem, ilyenkor satufék az ajtók záródása előtt.
A fenti illusztrációból is érezhetitek, hogy van még némi problémám a vasúti közlekedéssel, nem úgy a metróhálózattal, amin már elég otthonosan mozgok. Már 5 vonalat kipróbáltam. Ez azért figyelemre méltó, mert itt nem úgy van, mint nálunk „odahaza”, hogy 2 végpontot kell megjegyezni: Újpest vagy Kőbánya, hanem itt irányokat kell tudnod. Kiválasztod a vonaladat és tudnod kell, hogy azon és ahhoz képest ahol most vagy, északra, keletre, nyugatra vagy délre akarsz menni. Ezek alapján választasz Eastbound, Westbound stb… között. Egyébként szerintem minden londoni agyába bele van sütve egy metrótérkép, ezt máshogy nem lehet. Gondolkodom azon, hogy az alkaromra tetováltatom, macerás mindig egy könyvvel a kezemben utazgatni és mantrázni az „Előttem van észak, hátam mögött dél, balra a nap nyugszik, jobbról pedig kél” mondókát. Az viszont döbbenetes, hogy az itteni emberek mennyire jól kezelik a tömeget, az egymáshoz dörgölőzést, a nyomulást. Egyetlen elégedetlenkedő megjegyzést, nyüszögést nem hallottam eddig, ellenben szokás csak úgy beszélgetni bárkivel a metrón. Ennek már többször a szemtanúja voltam, és a magyar virtusom szólal meg bennem, amikor azért fohászkodom, hogy a mellettem álló nehogy megszólítson most, az intim zónámba behatolva, amikor a térdkalácsunk összeér és a szempillámat legyezi a szuszogása.
Csomagjaim kibontása után sajnos kiderült, hogy a laptopom monitorja az utazás közben darabokra tört, már olvasni sem nagyon lehetett rajta, fekete foltok borították. A helyzetet emergency-ként értékelve adta magát az első hétfői misszióm: kell keresni egy laptop szervizt. Fájt a szívem, tudtam, hogy egy vagyon lesz, az is lett. 110 fontom kóstálta, de muszáj volt. London nagyon drága város, semmilyen nem várt kiadás nem jön jól, főleg most, amíg nincs melóm. Mégis volt abban valami megnyugtató, amikor felcaflatva egy Barbican közeli családi ház ötödik emeletére, egy negyven éves japán csávó nyitott ajtót, majd széles mosollyal üdvözölte a Toshibámat, velem pedig kezet fogott. Az iroda-lakás padlóján mindenhol laptopok hevertek, a japánom pedig sajnálkozva mondta, hogy nagyon sok a dolga így csak 5 után jöhetek érte. (Itt jegyezném meg, hogy már otthon is volt rajta egy repedés, amit Frankel Leóban 3 hetes határidővel vállaltak volna el, ezért nem vittem el.)
Tegnap a sulilátogatás után jártam a várost, voltam a Cityben, az Oxford Streeten, csupa turistás helyen. A Cityben nagyon tetszett öltönyös fickók meg a kiskosztümös nők sokasága, olyan decens és rendezett az egész, és van valami vicces is abban, ahogy fél 6 és 6 között hollóseregként lepik el a várost. Az kevésbé tetszett, hogy egy kocsmát sem találtam, ahol megihattam volna egy pofa sört a nagy fáradalmaimra, mivel irodaépületek vannak mindenhol.
Apropó, suli. A sulim Holbornon van, ami London jogász negyede. Mindenhol bíróságok, ügyvédi irodák, kollégiumok és rengeteg csinos ügyvéd és ügyvédpalánta, igazán procc környék. Andi, Niki, Fanni, Ádi jó sokat is eszembe jutottatok, meg az is, hogy az itteni kiskosztümös tipegős ebédszünetekért lehet, hogy én is bevállaltam volna egy jogi egyetemet.:)
A sulim nem túl nagy, kb 8 osztályterme van, de barátságos. Kedden, csütörtökön és pénteken vannak óráim, reggel fél 10-től este fél 6-ig. Ma egész nap PR-t hallgattam, zúzós volt, mivel a tanárom iszonyúan hadar. Jófej, olyan 120 kilós, szeplős, vörös hajú köpködősen beszélős angol, a humora viszont rendben van, teljesen autentikus csávó. Elmondták, hogy nem kívánatos a hiányzás, sem a késés; ezek, az órai munka, a házik illetve a kurzus végi vizsgák teszik majd ki a záró jegyeinket. Az osztályom, nos….igazán színes. Az új barinőm Mariam, egy tetőtől talpig csadorba tekert egyiptomi lány, akin ma annyi fuksz volt, hogy csillogott mindene, mint Salamon töke. Ráadásul a csaj durván csilingelt is amikor a lépcsőn közlekedtünk, nem tudom, hogy csinálta. Viszont semmi alázatot nem hozott otthonról, akkora a szája, mint a bécsi kapunak, ráadásul iszonyú büszke muszlim mivoltjára és erre lépten-nyomon emlékeztet mindenkit. A litván padtársam egyszerűen hülye, viszont a mellette ülő dél-koreai és japán csajok nagyon cukik. Van még egy olaszunk, egy (szőke!) török csajunk, grúzunk, spanyolunk, még egy japcsink fiúban, aki ráadásul szerintem csőmeleg, valamint 2 nem elhanyagolható brazil fiúnk. Utóbbiak is úgy egy ötössel fiatalabbak, mint én, de ők a legbarátságosabbak. Az ebédemet a közeli parkban fogyasztottam el, egyelőre egyedül. Ez így nem volt túl felemelő, remélem, hogy lesz majd máshogy is. Ez az a park:
Sajnos nem úgy tűnik, hogy bárki keresne lakást vagy lakótársat az osztályomban. Már mindenkinek megvan a helye, egyedül az egyik brazil fiú tűnt nyitottnak. Mondta, hogy őt már ki akarják dobni a hostelből, két hete van ott jó sok pénzért, szóval sürgős a dolog. Megbeszéltük, hogy szólunk egymásnak, ha hallunk valamit. Holnap egész nap lakást fogok keresni, talán meg is nézek párat. Aranyos volt ma az a jelenet is, amikor a délutáni kávészünetben épp a zebrán mentem át (nagy koncentrálással) és üvöltve futott utánam két ismeretlen spanyol fiú, hogy „Signora, Signora, eljössz velünk kávézni?” Mondtam, hogy most sietek vissza, de majd egyszer. Láthatólag egy csöppet sem zavarta őket, hogy pont fél fejjel alacsonyabbak, mint én. Mondjuk ülve ezt nyilván nem fogjuk érzékelni. Egyébként majdnem mindenki kisebb, hiszen az ázsiaiak, a brazilok és az egyiptomiak sem a méretükről híresek.
Suli után is sokat sétáltam, megnéztem a Covent Gardeni piacot. Megtalaltam az eddigi kedvenc boltomat, egy setabotokat es esernzoket keszito csaladi vallalkozast. Errol is van egy kep:
Szuper minden, bár néha kicsit egyedül érzem magam és elveszettnek is. Mert bár térkép a kézben, hatalmas ez a város és olyan jó lenne beszélgetni valakivel, vagy megosztani azt, amit látok.
Hiányoztok!
Újra vasárnap van, ez a harmadik napom Londonban. Hihetetlen, már fél 11 egy van és kint még csak most sötétedett be teljesen. Nagyon kedves kis szobám van, a közös kertre néz, ahová egyelőre egyedül nem merek lemenni, mert az egyik bokorban lakik egy rókacsalád, két kölyökkel. Andi szerint ez általános itt és ne lepődjek meg, ha az utcán sétálva szembejön velem egy róka. Most úgy érzem, kihagynám ezt a találkozást, vagy először inkább felkészülök rá.
Rendben megérkeztem pénteken, az út viszonylag zökkenőmentes volt eltekintve attól, hogy a szüleim a reptéren még kipakoltatták velem a fél ruhatáramat. Most is azt gondolom, hogy nem túlzás az egy gurulóbőröndnyi cipő, itt sose lehet tudni. 8 pár lábbelit hoztam, összesen 4 táskát (a 48-ból) és egy szatyor ékszert. Ezektől szerettek volna megszabadítani, kevés sikerrel. Mondjuk tény, hogy 40 kilót vontatva izmos volt az út Lutonból Lewisham-be, ahol lakunk. Nem tévedtem el, egyetlen incidensem az volt az út során, amikor ráborítottam egy 140 centis filippínóra a 2 bőröndöt. Olyan cuki volt, ahogy ott ült lóbálva a lábát a vonaton (tényleg nem ért le neki rendesen), meg is sajnáltam, amikor véletlenül nekizuhantak a csomagjaim. De nagyon kedves fickó volt, mondta, hogy ne foglalkozzam ezzel, tegyem csak mellé a bőröndjeimet. Ezen a ponton eszembe jutott, mi történ volna ha ugyanez a kettes metrón történik. Meg az is, hogy mennyire tipikusan magyar vagyok, hogy azon gondolkodtam, hogy majd biztos jól meglop, úgyhogy fogpiszkálóval támasztottam ki a szemhéjamat az 50 perces utazás alatt.
Lewisham, ahol lakunk, érdekes környék. Greenich alatt van, dél-kelet London, 2-es zóna. Alapvetően barátságos, tiszta és rendezett kertváros, az egyedüli szokatlan az, hogy nem nagyon van itt fehér ember. Tegnap elmentem sétálni a központ felé, akkor konstatáltam, hogy itt én vagyok az egzotikum. Furcsa séta volt, ugyanis folyamatosan azt flesseltem, hogy ez egy szellemváros, szellemautókkal. Merthogy az van, hogy ha ránézek egy autóra, általában nem találom benne a sofőrt. Nyilván rossz helyen keresem. De ha meg is találnám, mivel nagyrészt tényleg színes bőrűek, eléggé beleolvadnak a kocsibelsőbe. Ezért úgy érzékelem, hogy minden kocsi magától megy. Mondanom sem kell, hogy mindig a legváratlanabb helyekről bukkan elő egy autó, amire nem számítok. Egyelőre a zebrán is úgy megyek át, hogy lefelé nézek először, a felfestett feliratra „Watch left!” vagy „ Watch right!”. A gyengébbek kedvéért írják ki, persze ez számomra megnyugtató, hiszen ezek szerint nem én vagyok egyedül bajban a baloldali közlekedéssel. Rémes. Tegnap bevásároltunk Andival és Fridával. A lewishami Tesco kínálatához képest a Váci úti kisközért. A bevásárlás egy nagyon picivel került többe, mint itthon, de nem jelentős az eltérés. Nagy volt a csábítás félkész ételek vásárlására, mert abból legalább két sornyi volt, 100 nm-en, mindenféle konyha, a világ minden tájáról. Kihagytam, nem akarom kiverni az ajtófélfát a valagommal, ha hazaérek Budapestre.
Frida nagyon cuki és nem csak gyönyörű és okos, hanem nagyon különleges kislány is. A háromnyelvűsége miatt nagyon találékonyan fejezi ki magát, egyébként is nagyon barátkozós és önálló. 2 és fél éves, kicsit lassabban indul be az összefüggő beszéde, mint kortársainak, de ez általános többnyelvű gyerekeknél. Ennek ellenére folyamatosan beszél, csak én nem értem, hogy mit. Meglepetésszerűen használja egyszer az angolt, aztán a magyart, néha belerak egy kis portugált is. Tőlem jobban szereti, ha magyarul beszélek hozzá (az anyukája használja az angolt), sokat tanítom is. Elutasítást eddig csak egyszer éreztem tőle, amikor a „szemöldökcsipesz” szóval próbálkoztam. Érdekes, mert annak ellenére, hogy általában nem értem, mit mond, vagy mit akar, ha ezt elmondom neki, megfogja a kezemet és rávezet. Ilyenkor elgondolkodom azon, hogy akkor most ki is tanít kicsodát. Sokat játszunk, beszélgetünk, tegnap kifestettem az egyik körmét is.
Beillesztek Fridáról egy képet: itt épp azt a macit szorongatja, amit tolem kapott:
Szombat este Andival bementünk a városba, fel észak-keletre egy klubba, ahol találkoztunk Alice-szel, aki egy francia lány és nagyon jófej. 27 éves, most jött haza Indiából és megy tovább szeptemberben Ausztráliába. Tátott szájjal hallgatom az ilyen embereket és belül nagyon irigylem is őket. „Az otthonom bennem van.”- mondta.
A 12 fokos esti hőmérséklet és a 120 km/órás szélsebesség arra késztetett, hogy az éjszakának olyan felszerelésben vágjak neki, mint egy jeti. 2 nejlonzokni, zárt cipő, nadrág, top, pulcsi, kardigán, sál, dzseki. Na, hát a klubba beérve pont annyira is éreztem magam vonzónak és nőiesnek, mint egy jeti. Ezek az angol csajok nagyon komolyan tolják. A parti-szettjük egy átlagos bárban is olyan, mintha koktélpartira érkeztek volna, dukál a forrónadrág és a kisruha, mondom, a 12-ben. Ja, szerintem a harisnya fogalmát nem ismerik, vagy csak karácsonykor az ajtóra akasztva. Később továbbmentünk a London Bridge belsejébe, egy goa partira. Nagyon hálás vagyok Andinak, hogy elvitt magával és rengeteg embernek bemutatott (nyilván a többi dolog miatt méginkább – de ez most nem a megfelelő platform ennek kifejezésére), ugyanakkor szerintem ez volt életem első és utolsó ilyen partija. Sosem fogom elfelejteni az biztos, meg egyébként is: elmondhatom, hogy hídbelsőben is buliztam már!:)
Mindenki nagyon kedves és közvetlen ebben a városban. Tényleg akkora gyűjtőtégely London, hogy az emberek megtanultak toleránsak lenni egymással, a külföldiek egymásra utaltsága meg egyfajta megelőlegezett bizalmat szül mindenkivel szemben.
Hétfőn lesz az első Cityben csámborgó napom. Tisztes szűz jegyűhöz méltóan reggel útitervet fogok készíteni, hogy a sulimon kívül mit akarok megnézni. Izgalmas. :)
Arra gondoltam, hogy azelőtt kezdem írni ezt a blogot, mielőtt elhagyom kicsiny hazánkat. Ennek több oka is van: egyrészt nem árt begyakorolni ezt a műfajt még a premier előtt, másrészt most van időm összeszedni a gondolataimat. Jellegzetes esős vasárnap van Budapesten, ami azért jellegzetes, mert megfigyeltem, hogy vasárnap - évszaktól függetlenül - általában mindig rosszabb idő van, mint pénteken. A vasárnapot ezért sem bírom. Meg azért sem, mert a vasárnapban mindig van valami lezárásos érzés, valami melankólia, amit kollektív illik megélni. Bármit ér csinálni, bringázni, ebédet szervezni, kiállításra menni, Duna parton sütkérezni, johet Normafa, esetleg Szentendre és persze mozi. Bármi, csak ne az Ikeában legyen.
A mai vasárnapban egyszerre az a snassz és különleges is, hogy egy dolgot csináltam és azt nagyon intenzíven: a nagy büdös semmit, és azt mind egyedül. Ami igazán meglepő volt, még élveztem is, persze azzal a kitétellel, hogy megbeszéltem magammal, hogy bármi is lesz, 2 óránként megszólalok. Ezt fontosnak érzem, és vállalom: aki csendtáborban vesz részt az szerintem hülye.
A következő 3 hónapot Londonban fogom tölteni, tele vagyok izgalommal, várakozással az utazással kapcsolatban. Jelenleg minden bizonytalan, kiszámíthatatlan, elképzelésem sincs, kivel/kikkel és főleg, hogy hol leszek pl 2 hét múlva. Egy olyan biztonságra törekvő embernek, mint én, aki folyamatosan szeret kapaszkodókat keresni maga körül annyira, hogy a vasárnapjait is jó előre bebiztosítja, azért ez nem túl megnyugtató. :)Persze tudom, szuper lesz, tanulságos meg minden. És hálás is vagyok a sorsnak, Jóistennek és a szüleimnek, hogy mindez megdatott, de ha épp nem hálát érzek akkor igazán intenzíven csak egy dolgot: be vagyok szarva de rendesen.
Másrészt pedig annyira de annyira várom ezt az utazást, hogy minden egyes momentumát szeretném jól megélni és megosztani veletek, akik a legfontosabbak vagytok nekem. (Papa ne izgulj, Joeval és Kevinnel töltött hétvégéim képeit nem fogom ide feltölteni, de megkérem majd Hasszant Omanból és Pukot is Ghánából, hogy írjanak nektek néhány üdvözlő sort magyarul! :) Mindent összevetve praktikusnak tartom ezt a platformot, főleg egy hozzám hasonló csetelési és emailezési analfabétának, de hát ismertek.
Mire befejezem az első posztomat, kezdek rájönni, hogy miért ment úgy ez a vasárnap, mint a karikacsapás. Londonba egyedül menni menő, már-már tökös dolog, a legtökös-dögösebb amit eddig valaha csináltam. Várakozni, álmodozni pedig nagyon jó!
Kérlek, olvassátok ezt a blogot szeretettel és nézzétek el, ha néhol nem pontos és jól dokumentált az útleírás. A stilisztikai sutaságokért pedig ielőre is elnézést kérek, keresem a stílusom...
