Egyik emlékezetes utazásom a múlt vasárnapi oxfordi kiruccanás, ami hát, hogy is mondjam, hagyott némi kivetnivalót maga után. Török barátnőm ajánlotta fel, hogy menjek velük, amit nagy lelkesedéssel fogadtam. Didem mindösszesen egyetlen dolgot felejtett el említeni; a barátai öten vannak, teljesen szét vannak esve és egyikük sem beszél angolul. Miután a csapat késése miatt 40 percet áztam a 10 fokban a Victoria stationnél 120 km/órás szélsebesség mellett, igazán megörültem, hogy végre tutajra szállhatunk, 4 perccel a busz indulása előtt. Ekkor kezdődött a kálváriánk, amiből csak annyit érzékeltem, hogy a három török fiú duruzsol valamit, óriási szervezkedésben vannak és elkezdenek futni. Nem volt mit tennem, elég magabiztosnak és leginkább határozottnak tűntek, futottam utánuk én is. Sajnos nem volt alkalmam megkérdezni, hogy végülis most mit csinálunk. A 18 állomásból, random szerűen kipróbáltuk mindegyiket, míg végül találtunk egy Oxfordba tartó, vagy legalábbis annak tűnő buszt. Épp szálltunk volna fel a buszra, amikor hirtelen a homlokukra csaptak, hogy a srác, aki elővételben megvette mindenki jegyét, sajnos hiányzik még, meg kell várnunk. Mivel csak én beszéltem a nyelvet, odalöktek a szuper-konformista angol sofőrnek, hogy tartóztassam fel a buszt, mert Szelcsuk már úton van, hozza a jegyeket. A sofőr már gyakorlatilag üvöltözött velem, amikor a távolban megláttam barátunkat, aki félretolt cigarettával a szájában, hetykén sétálgatott. Felszálltunk, ám jegykezelésnél kiderült, hogy Szelcsuk nemcsak, hogy késett, de még az állomást is elnézte, úgy 500 méterrel. Gyakorlatilag úgy vágtak le bennünket a buszról mint macskát szarni. Először éreztem azt Londonban, hogy meg tudnék fojtani valakit. Vissza ki a szakadó esőbe, megkeresni a megfelelő állomást, újabb kényelmetlen tárgyalási pozíció arról, hogy lekéstük a buszt, de engedjék már meg, hogy egy későbbivel elmehessünk. Ehhez az attrakcióhoz a busztársaság ügyeletes főnökének az írásbeli engedélye kellett, gondolom mondanom sem kell, hogy ennek a megszerzése újból kire hárult. További egy óra veszteség, 15 km futás a buszok között, könyörgés 2 biztonsági őrnek, 3 sofőrnek, 2 jegyeladónak, míg végül megtaláltam az illetékest. Török barátaim közben kint cigiztek, üdítőztek. Egy fiú lemorzsolódott időközben, róla később kiderült, hogy olasz, és másik jegye volt, elindult Oxford felé. Volt egy lány, akit csak Szellemnek neveztem magamban, mert egyszerűen nem szólalt meg egész nap, szóval vizet sem zavart. Így maradtam a két csávóval és Didemmel a buszon, akik hosszú és roppant vicces török anekdotákba kezdhettek, mert két órán keresztül semmit nem értettem, csak azt, hogy vonyítanak. Ekkor már mindhármukat meg tudtam volna fojtani. Oxfordban szakadó eső, de az a típusú, amiben nem lehet sétálni. Mondtam nekik, hogy menjünk be egy templomba, van néhány. Mondták (Didem fordította), hogy hova gondolok, tisztességes muszlimként be nem teszik a lábukat. Mondtam, h menjünk be vmi múzeumba, mondták, hogy ők nem fizetnek. Kocsmázás kilőve, mert alkoholt se nagyon isznak, így maradt a Kentucky, amivel itthon is fenntartásaim vannak, mert szerintem az összes csirkéjük undorítóan tápos és szőrös. Bementünk néhány egyetem udvarára (be sajnos nem engedtek, mert tanítás volt) na és ekkor történt az, ami feltette az i-re a pontot. A szeleburdi Szelcsuk erősködött, hogy hagy fényképezzen le a monszunban, esernyővel a kezemben. Addig ügyeskedett, míg elejtette a kamerámat, ami egy tócsa kellős közepén landolt. Meghalt. Szelcsukot ekkor lelki szemeim előtt már a tócsába fojtottam bele.

Elment a kedvem az egésztől, mondtam, hogy én most akkor mennék haza. Ekkor tájékoztattak, hogy igen, ők is, de sajnos a legutolsó buszra vettek nekünk jegyet, a fél tízesre, addig még van négy óránk. Ezzel a lendülettel berontottam az állomásra és közöltem, hogy bármennyibe is kerül én most innen hazamegyek. Így is lett. Szelcsukot azóta sem láttam, valószínűleg azért, mert felvetettem neki a kamera árának kompenzálásának lehetőségét. Azért itt egy kép a remek napról.

Az utazás egyetlen értelme az volt, hogy megismertem Danielet, a nagyon cuki olasz fiút, aki pont annyira van elveszve Londonban, mint én. Az elmúlt két hetem jelentős részét vele töltöttem (csak barátilag, utazótársilag). Remek partnernek bizonyult az Oxford street-i shoppingolásom alatt, olyan türelmes volt és olyan stílusérzékkel bír, hogy ihaj. Eljött velem egy karaoke bárba, ahol torokszakadtunkig üvöltöztünk, majd elhívott a barátaival egy ausztrál helyre is, tegnap. Sajnos holnap megy vissza Rómába, kicsit hiányozni fog, új pajtás után kell néznem. Itt egy kép rólunk, illetve a barátairól.

Az előzőnél sokkal jobban sikerült a Hyde parkos órák utáni kiruccanás, az osztálytársaimmal. Brazil fiúk zoknit le, focilabda rugdosás úgy 2 órán keresztül, amíg én a spanyol és az egyiptomi és brazil lánnyal a fűben heverésztem. Én söröztem, Mariamot, az egyiptomi barátnőmet viszont arra bíztattam, hogy igyon csak nyugodtan a többiek borából. Tulajdonképpen fél órán belül gyanútlanul leitattam. Fél üveg bortól csetlett-botlott a csadorjában szegénykém és hallgathattam a szűzhártyájának a mizériáját. Mármint, hogy vissza kell varrni, mert különben nem fogják elvenni feleségül és a vőlegénye még nem tudja, hogy már nem szűz, így 26 évesen. Megkérdezte, hogy elkísérném-e a műtétre. Azt hiszem ez volt a legbizarrabb kérés, amit valaha valaki szeretett volna tőlem… A brazilokkal később egy bárban kötöttünk ki, ami azért volt vicces, mert ezek tényleg tánc-freakek. Semmi bemelegítés, vagy ilyesmi, rögtön zúzás be a tömegbe és táncolás. Kajlán. Csak ez a szó jut róluk eszembe.:) Mindenki csinálja, valahogy. De úgy nagyon.

Iszonyú édes volt a péntek délután is, amikor szintén suli után, de immáron japán, koreai és nigériai osztálytársaimmal a suli törzshelyére mentünk. Jun barátom 2 sör után kidőlt, aztán eszembe jutott ez az enzimes dolog az ázsiaiak vérében, és szépen kikísértem. A képen láthatjátok Jun arcát, magáért beszél.

Mariammal lementünk a tánctérre és délután hattól tízig kitáncoltuk magunkat. Ő csadorban és borral a kezében (azóta rákapott) ugrálva táncolt és azt üvöltözte, hogy ő még sosem érezte magát ilyen szexinek, és köszöni nekem. Én pedig még sosem buliztam ki magam péntek este hattól tízig.