Többen kérdeztétek, hogy akkor én most tulajdonképpen jól érzem-e magam Londonban, avagy sem. Ezek szerint a blogból nem derül ki világosan.

Nagyon jól érzem magam!!! De egész máshogy érzem magam itt jól, mint ahogy otthon érzi magát az ember. Azt hiszem teljesen tiszta képet akkor fogok erről kapni, ha hazamegyek, és némi távolságból szemlélem majd az itt töltött néhány hónapot.

Az első és legfontosabb amit itt megtanultam, hogy légy nyitott minden nap, mert sosem tudhatod kivel találkozol és mi fog veled történni. Sőt azt sem, hogy hol leszel a nap folyamán.  Úgy is fogalmazhatnék, hogy most tanulom elengedni a megszokott kis biztonság-faktoraimat, és elérni azt, hogy a biztonság saját magamban legyen. (Nyálfaktor 1.) Sokszor ébredtem már úgy, hogy az volt az első gondolatom, hogy te jó ég, akkor ma mit csináljak, kit hívjak fel, mert mondjuk már unom az egyedüli kóborlásokat. És a nap végéig annyi minden elképesztő történt, olyan helyekre és olyan emberekkel keveredtem össze, amire sosem gondoltam volna. 

Nem igazán van itt senki, akivel természetes lenne, hogy összeugrom akár egy kávéra és nekem, aki viszonylag nagy szociális hálóval rendelkezik otthon, ez meglehetősen szokatlan. Ráadásul minden egyes utat (ami a megszokottól eltérő) gondosan meg kell tervezni, térképet elővenni, metró- busz útvonalakat keresni, és egy találkozó lokalizálása sem olyan egyszerű és mindenki számára elfogadható, mint a „találkozzunk a Gödörnél” otthon. Persze most biztos azt gondoljátok, hogy ez legyen a legnagyobb gondom, mert Londonban annyi mindent lehet csinálni. Tényleg rengeteg dolgot lehet, a városnéző túráimat gyakorlatilag mind egyedül teszem meg, imádok egyedül kiállításokra és múzeumokba járni. Ettől függetlenül azért nem rossz, ha valakihez hozzá tud szólni az ember. Óriási ez a város, ahhoz, hogy legyenek kedvenc helyeid, parkjaid, időtöltéseid, éveket kellene itt tölteni. Természetesen, ha olyan szerencsés vagy, hogy van valaki aki mindent megmutat neked, akkor talán kicsit rövidebb idő is elég. Ugyanakkor mégsem gondolom, hogy kiköp magából London, sőt: az ad neki valami rendkívüli és számomra eddig ismeretlen bájt, hogy mivel a legtöbb ember ugyanígy van ezzel a helyzettel, mint én, viszonylag könnyedén lehet ismeretségeket kötni, valamilyen konkrét célból, állomás-szerűen. Lépten nyomon megszólítanak az utcán, a legkülönfélébb emberek. A múltkor például a metróállomáson egy ausztrál pár kérdezte meg, hogy hová tartok, honnan jövök és mit csinálok este. Elmondták, hogy ők egy remek étteremben voltak itt és itt és próbáljam ki. Majd szép estét kívántunk egymásnak. Vagy az az amerikai fiú az éjjelnappaliban, aki elkezdett velem viccelődni, majd elmondta, hogy csak egy napot van itt és holnap megy Olaszországba. Mondtam neki, hogy én megyek brazilokkal bulizni, jöjjön velünk. Mondta, hogy köszi nem, de jó mulatást, majd kifizette a kólámat (a boltban, miközben az aprómat kutattam) és elment. Na ilyen van vagy ezer. Az emberek csak szimplán kedvesek és érdeklődőek a másikkal kapcsolatban, legtöbbször cél nélkül. Ez nagyon tetszik nekem, és tartok tőle, hogy nehéz lesz visszaszoknom a magyar tapintatlansághoz, mogorvasághoz. Ahhoz, hogy bunkók veled a boltban, az utcán, a metrón és az életundortól bűzlő társalgásból küzdöd fel magad szorgosan mondjuk egy vásárlás végén. (Rendkívüli esetben mosolyt érdemelsz, miután már körbeudvaroltad az adott „szolgáltatót”.)

A sulis napok persze mások, akkor minden nagyon szuper, mindenhová együtt megyünk, sőt mostanában már iskola után is tervezünk programokat. Imádom a kulturális sokszínűséget , ami körülvesz, azt, hogy mennyire különbözőek vagyunk mindannyian és mégis mennyire egyformák. (Nyálfaktor 2.) De ezen kívül itt van két nap hétközben, és két nap hétvégén, amivel szabadon rendelkezem. Azt is tudom, hogy ez egy vissza nem térő alkalom az életemben, ezért igyekszem minden percét teljes mértékben kihasználni.

A másik dolog, ami tanulság itt, hogy az emberek pont annyit fognak látni belőled, amit láttatni engedsz magadból. Azaz, ez nem a mély barátságok kötésének az időszaka, senkinek nincs ideje és energiája a felszín alatt kapargálni. Ellenben ha nyitott vagy, érdeklődő, szórakoztató és jó az ön PR-od, hamar keresni fogják a társaságodat. Ebből a szempontból a legtöbbet a braziloktól és a spanyoloktól tanulok, akik mindent alapból könnyeden vesznek és jó hangosan röhögcsélnek össze-vissza. Ez nem azt jelenti, hogy komolytalanok, csak merik vállalni magukat akkor is ha iszonyú a kiejtésük, olyan a lábuk mint egy farönk, a fenekük meg mondjuk mint egy 80 literes samsonite bőrönd. Szerintem mi magyarok jó sokat szorongunk. Ha épp nem a múlton, akkor a jövőn, és mintha elfelejtenénk a jelenben élni.

A harmadik, és azt hiszem ez a legfontosabb amit megtanultam itt, hogy nem érdemes valami objektív mérce, vagy elvárásrend szerint élni folyamatosan. Jobb azt figyelni, hogy mi a legkedvezőbb számunkra az adott élethelyzetben, és eszerint alakítani a dolgokat. (Nem másokat megbántva, persze.) Büszkeségből otthon rengeteg dolgot nem tettem volna meg, amit itt kénytelen vagyok. Persze értékrend kell, hogy legyen, viszont ezen kívül rengeteg dolog változhat és változnia kell aszerint, hogy egy bizonyos helyzetből hogyan tudjuk kihozni a legjobbat.

Kezdek megszabadulni rengeteg olyan felesleges sallangtól, ami arra irányul, hogy hogyan kellene élni, kik csinálják jól és kik nem. Rendszerint emlékeztetve vagyok arra, hogy ne saját magamból induljak ki, hanem mindenkit a saját képességei szerint kezeljek. Szeretném félretenni az összes aggódást a jövővel kapcsolatban. Azt gondolom, az élet úgyis osztja a lapokat, az pedig csak rajtunk múlik, hogy mi hogyan használjuk őket.